Valahogy ránk jár a rúd. Vitéz László lelke a mennybe szállt. Sok millióan szájtátva néztük évtizedeken át, amint a "kis Mamucikám nagy palacsintasütője" elintézi az ördögöt és így a világ forgása újra rendes kerékvágásba került. Ha bárkit megkérdeztek ebben az országban, hogy mondjon egy bábost, rögtön rávágta. KEMÉNY HENRIK.
Sajnos Ő is elment, de olyan életművet hagyott hátra, amely sokunk lelkébe belevésődött és ha kell támaszt jelenthet a nehéz helyzetekben is. Nálam is lóg egy palacsintasütő a falon, csak az alkalmat várja.
Álljon itt néhány információ Róla, a többi már a képzeletünkön múlik.
Forrás:
Henrik a család mutatványos bódéjában nőtt fel, a bábos família harmadik generációjához tartozik ifjabb Kemény Henrik és nála egy évvel fiatalabb öccsével, Mátyással. Míg a Papa a színházat vezette és előadott, a mama – Kriflik Mária – volt a pénztáros és ő szabott, varrt, öltöztette a bábokat. Két fiuk a délutáni előadásoknál segédkezett, de szerepeltek is a bábszínházban. Az apja által készített Miki egér marionett figurával gyakorolta a bábozást, ami később három és fél méteres zsinórral felszerelten – már a nagyérdemű előtt táncolhatott. 1931-ben kapta első szerepét egy családi bábelőadáson a papa Miki egér táncjátékában csetlő-botló „másodegérként”.f [1] Kicsit később már az iskolában pótvizsgázó Vitéz Lászlót alakítja. Öccse, az ekkor négyéves Mátyás is szerepet kapott öccse mint Frici pajtás, apukája a Tanító Bácsi volt. 1935-ben faragta ki első figuráját és kapta meg első főszerepét. 1945-ben édesapja munkaszolgálat közben eltűnt, így fia átvette bábszínházát.f [1] Amikor a népligeti vurstlit 1953-ban felszámolták, Kemény Henriket is „államosították” (bábjait egy ideig Bálint Endre festőművész műtermében „bújtatta”): ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett fel.
Az ő nevéhez fűződik 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítása Győrben. 1964-ben elvégeztették vele a Bábszínészképzőt. Két évtized alatt számos bábot tervezett, és visszatért a vándorbábozáshoz, egy trabanttal kezdte el járni az országot. 1992-ben, az Állami Bábszínház kettéválásakor a Kolibri Színházhoz csatlakozott.f [1]
Két portréfilm készült vele: Látogatás (MTV), Vitéz László vándorútja (MTV).
Alig két hónappal élte túl, hogy volt bábszínházának épülete a Népligetben leégett.f [4]}}
Vitéz László
Kemény Henrik és Vitéz László (2010)
Kemény Henrik a II. világháború és az 1990-es évek között egyedül folytatta a vásári bábjátékok hagyományát. Generációk ismerték az 1900-as évek elejétől
Vitéz Lászlót, aki a közép-európai
marionett hagyományokhoz illeszkedik
Kasparekkel és más figurákkal.
A Vitéz László kalandjai a jó és a rossz szimbolikus küzdelmét sajátos humorral és a kisgyermekek számára is élvezhető módon ábrázolja. Emlékezetes, hogy Vitéz László „fegyvere” egy palacsintasütő. Közismert előadások címei:
Elátkozott malom,
Elásott kincs. Ezek eredetileg 20-25 percesek voltak, szövegkönyve nem volt, hisz a családban mindenki kívülről ismerte. Ezeket Henrik egyórás előadásokká bővítette. A Magyar Televízió Takács Vera szerkesztésében 1972-ben
Vitéz László és a többiek címmel felvett 4 történetet, ezek
Az elátkozott malom,
Az elásott kincs,
A csodaláda,
Itt nem szabad énekelni. Így - szerencsére - ezek az előadások megmaradnak az utókor számára is.
A vásári bábjátékos c. műsorban pedig úgy rögzítették az előadást (rendező: Szabó Attila), hogy nemcsak a jelenetet, hanem a paraván mögött dolgozó művészt, Kemény Henriket is láthatják a nézők. Így a játékstílus is rögzítésre került, s megőrződött.
| „ | Gyerekkoromban a városligeti bábszínháznak, a Vitéz Lászlónak képtelenségei nagy mulatságomra voltak.
-
- – Mi kell nektek, halál, vagy fakannál? – kérdezte Vitéz László egykoron. S ezzel: püff! barátját úgy kupán sózta egy fakanállal, hogy az előbb nagyot nyekkent, aztán rezegni kezdett rémületében… S már ezen is nagyokat kellett nevetni.
- – Te menjél a sárgába, nem tudod mi az? A sárga fenékbe! – és megint csak úgy vágta fejbe barátját, hogy az még jobban rezegni kezdett, de nosza, kapott máris egy rúgást a fenekébe, amitől egészen kettétört. Még jobban kellett tehát nevetni, – no de min? Az esetlegességen, szájtáti rémületen, vagyis mindazon, amit egyszóval úgy szoktunk nevezni: fajankó.
| ” |
| – Füst Milán |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése