De idézzük meg Márai Sándort, ő miként gondolkodott erről az ebédről:
Szindbád hazamegy - részlet
Részlet Márai Sándor könyvéből
„…Szindbád, évtizedes tapasztalatok birtokában, tudta azt is, hogy a kocsmákban, ahol hibás helyesírással írják az étlapot, igazibb bizalommal merítheti meg kanalát a vendég a levesben, mint a vendéglőkben, ahol nyomtatták az ételek nevét. Mindenhol evett a hajós e hazában, mértéktartóan, de nagyon figyelmesen, mintha ízekben, fűszerekben, mártásokban, jó szagú hozzávalókban élne tovább egy íratlan műveltség, mely legalább olyan igazi és éppen úgy jelenti Magyarországot, mint a Millenniumi Emlékmű vagy Vargha Gyula összegyűjtött versei.
A nemzet nyelvében élt, igen, s nem volt senki a hazában, aki mélyebb hittel, igazibb áhítattal vallotta és hitte ezt, mint Szindbád, a magyar szavak mágiájának tudója és hívője; de a nemzet a hasában is élt, s nem kellett lebecsülni ezt a másik, anyagiasabb kultúrát sem, mely vidéki főzőasszonyok ibrikjeiben rotyogott, pesti szakácsok tepsijeiben kelt varázslatos életre egy-egy sertéspörkölt, halpaprikás vagy vargabéles alakjában. Mint valamilyen titokzatos Baedeker, mely a haza titkos és igazi tájain kalauzolja át az utast, úgy igazított útba a magyar lélek, ízlés és életkedv útvesztői között egy-egy étlap, melynek emlékét a hajós megőrizte abból az időből, mikor a ceglédi restiben vagy a városligeti Wampeticsnél eltűnődött az ebéd lehetőségein. A haza élt a költők és írók szavaiban, élt a tudósok műveiben, élt a névtelen magyarok munkájában, hitében, életmódjában, élt az ősök tetteinek emlékében, élt Erdély, a Hortobágy, a Balaton és a Tátra tájainak derengésében, de legalább úgy élt ebben a szóban is: „bográcsgulyás" – s csak az ostobák, nagyképűek és siketek nem értették ezt. Szindbád ebédelt, s nemcsak azért evett, hogy jóllakjon, hanem kissé áldozott is e pillanatokban valaminek: egy letűnt világot ünnepelt, amikor a magyar még nyakába kötötte ebédhez az asztalkendőt, két kezébe fogta a kést és villát, s oly villogó szemekkel, komoly pillantással meredt a tányéron illatozó csonthúsra, mintha rögtön keresztüldöfne mindenkit, aki makacson és esztelenül szajkolni meri a közhelyet, hogy csak Bécsben, a híres Meissl és Schadlnál lehet jó marhahúst kapni.
Szindbád tudta, hogy Magyarországon minden jobb, mint a külországokban, s ezért szigorúan és áhítattal evett. Már a kenyérben volt itt valami, amit sehol a világon nem tudtak utánozni. A háromnapos soroksári kenyér szaga Szindbádban valamilyen történelmi emlékezés folyamatát indította el. Ez volt a kenyér, melyért a magyar küzdött és dolgozott ezer éven át, ekével és karddal. Ezenkívül szerette a köménymagos kenyeret is Szindbád, különösen, ha otthon dagasztották; azt mondotta, hogy a házi kenyér megőrzi a fiatal dagasztó asszony lényének varázsát is. Levesekben is élt egy nemzet életörömének, tempósságának öntudata, legalább úgy, mint a lóbőrre írt békekötések emlékeiben. Utazott a hajós az országban, s egy-egy marhapörköltet ugyanazzal az aggódó érdeklődéssel vizsgált meg – a szegedi „Tiszá"-ban vagy a kassai Lőcsei-házban –, mint ahogy megállott régi királyok temetkezési helyei vagy a Halászbástya csipkeívei és függőkertjei előtt. Mindez egység volt, töretlen és örök magyarság: Szindbád ebédelt, s tudta közben, hogy csak az ostoba és irigy, érzéketlen, botfülű, vásott ínyű ember nem érzékeli a vendéglők és fogadók pörköltillatában, savanyú sörszagában ugyanazt az életérzést, mely eltölti a magyart, mikor Vörösmarty verseit olvassa vagy Szinyei Merse tájképeit nézi.
Ebédelt, s emlékezett közben, mert eszébe jutott egy halászlé, melyet a szegedi híd tövében mértek az egyik halászkocsmában, s nem volt benne szálka, sem burgonya - a sűrű vörös lében csodálatos jóízűvé főtt össze hagyma, apróhal, paprika, tiszavíz s a nagy darab harcsa – mintha évszázadok bölcsessége, fortélya kellett volna hozzá, hogy ezt a szűkszavú ízességet étellé sűrítse egy emberfajta, aki méltósággal és erős ösztönnel táplálkozik, mert tudja, hogy a magyarnak erőre van szüksége a világban. Erre a halászlére emlékezett a hajós, s a vörös lé emléke múlhatatlanul felidézte egy kapros-brinzás galuska látképét, melyet a kecskeméti szőlőben, a híres „Szikrá"-ban szaggattak izmos karú, olajbarna arcú menyecskék a „hírős város" vendégei részére, s az ételen érzett, hogy akik dagasztották, elébb tetőtől talpig megtisztálkodtak s megmosták még a lábukat is. Eszébe jutott, hogy Kassán evett egyszer egyfajta sódart a Malom utcai Freudenfeld üzletén, s ez a sódar, melyet – a hajós ízlésének megfelelően – a spitznek nevezett részről egy darabban vágott le a híres hentes, perdöntően bizonyította, hogy a magyar: egyéniség, s a prágai hentesek minden féltékeny ármánya dacára, nyomába sem jöhet a külföldi sonka a magyarnak.
Szindbád ebédelt, s a marosvásárhelyi „Édes Lyuk" emléke jelent meg lelki szemei előtt, ahol olyan jóízúen sül és serceg a flekkenhús, hogy ebéd után is kedve támad az arrajárónak lenyelni néhány soványabb darabkát a ritka sültből, természetesen csak a hozzávaló savanyúkáposzta kíséretében. Ebédelt, s eszébe jutott egy holdas este Badacsonyban, a „Hableány" tornácán, amikor az élemedett korú pincérnő oly áhítatosan hozott elő a konyhából egy roston sült süllőt citrommal és újburgonyával, mintha valóban egy testet öltött sellő állott volna be konyhalánynak erre az estére a vendéglő konyhájába, hogy szűzleányillatú süllővel kedveskedjék a magános és merengő utasnak. Mintha nagy térképet látna – melynek egyes fontosabb gócpontjain, a hegy- és vízrajzi térképek mintájára, melyeket Kogutowitz Manó és fiai gyártottak, megőrizve e rajzokban az örök haza töretlen vízi és hegyi egységét akkor is, mikor az irigy ellenség már esztelen önkénnyel szétszabdalta ezt a teljességet–, úgy őrizte a hajós lelkében magyar vidéki pályaudvarok éttermének emlékeit, a nagyobb vidéki fogadók ételjellegzetességeinek ízét és különösségét, a szegedi „Kas", a debreceni „Bika", a kassai „Schalk-ház", a soproni „Lövér", a rozsnyói „Stiglitz", az egri „Korona" emlékét, ahol Unterreiner úr, a fehér hajú és pirospozsgás vendéglős oly nyájasan fogadta az idegent s oly aggályos gonddal és szeretettel tudta megbeszélni a vándorral az estebéd részleteit, mintha nem veszett volna még ki minden úri szokás, patríciusi kedvesség a hazában; s a miskolci „Koroná"-t, ahol Böcögő úr igazán csak azért kelt fel néha a sarokasztal mellől, hogy személyesen bontson valamelyik vendége számára egy üveg egri médocot.
A vidéki s egynémely ritkuló és elhaló pesti vendégfogadóban élt még a régi, úri magyar szívélyesség és vendéglátás hagyománya, a portás oly barátságosan üdvözölte az ismerős vendéget, mintha családtag érkezett volna Vácról, ahol emberölés miatt ült két-három évet, mert nem bírt a vérével, és meg kellett védeni becsületét, a csirkék visongani kezdtek húsvét táján a fogadók udvarán a vendég kocsijának érkezésére, mert tudták, hogy Unterreiner úr könyörtelenül levágat közülük néhányat a ritka vándor tiszteletére akkor is, ha nincs még itt a rántott csirke hivatalos ideje, s a déli csapolás hírére a vészbírák komolyságával fogták kézbe és emelték magasba az ország különféle „Kas"-aiban, „Biká"-iban, „Koroná"-iban és „Sas"-aiban a söröspoharakat azok a méltóságteljes emberek, akik ápolták még a hagyományokat s tudták, hogy egy pohár tiszta, világos sör a déli órákban mintegy visszaadja a töprengő hajlamú magyar lelki egyensúlyát…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése