2011. november 22., kedd

Budapesti hidak és vágyakozásaink

Életem legnagyobb részét itt, ebben a városban éltem le. Szerettem és szeretem ma is, de néha nagyon nehéz. Azt hiszem egy cseppet kezdünk túl sokan élni itt. Bár minden relatív. Kedves kolléganőm -aki a nyáron megfordult New Yorkban is- azt mondta, akkora a tömeg, hogy hihetetlen. Lépten-nyomon nekimennek egymásnak, annyira sokan hömpölyögnek az utcákon. Teszik ezt derűvel és udvariasan. Ha megtörtént a koccanás, elnézést kér a "lökdöső" fél a másiktól és mát fut is tovább. Semmi anyázás vagy ilyesmi. Mi szerencsére még nem hömpölygünk az utcákon, de valahogy a derű sehogyan sem akar előbukkanni az arcokon. Türelmetlenek, borúsak és elcsigázottak a legtöbben, ami teljesen érthető a mai (több éve tartó) nehéz helyzetben. De kérdem én, ez segít? Ettől jobban érezzük majd magunkat? Ha eluralkodik rajtunk a depresszió az segít majd túlélni a nehézségeket? Ha minden semmiségért betonba döngöljük egymást akkor jobb lesz a közérzetünk? Talán egyet érthetünk abban, hogy a válaszok mindegyike NEM! 
S mi köze ennek a budapesti hidakhoz?