2012. március 15., csütörtök

Lélekben ünneplek!

1848. március 15.

Kokárdás, szép tavaszi ünnepnap van ma, de én megint csak lélekben ünneplek. Sok sok év óta, már a kokárdát sem tűzöm ki. Pedig szeretett és tisztelt ünnepem ez a nap. Meghatódottsággal gondolok azokra az ezrekre, százezrekre, akik lelkesen és életüket sem féltve álltak ki egy csodálatos ügyért és tettek is érte. Hittek valamiben és összefogtak.

Nincs hova menni és nincs miért. Mint minden ebben az országban átpolitizálódott oda és vissza többször is. A forradalom csak ürügy, hogy az aktuálpolitika saját céljaira formálja az ünnepet és magát dicsérve, a másikat szidva újra és újra bebizonyítsa híveinek, hogy ő az egyetlen megoldás, ő az ír a bajra.

Ez baj. Ez nagy baj. Az élet színes és hiszem, hogy az összefogás tud csak igazi békét és boldogságot hozni egy ország népének. A kérdés csak az, hogy mikor jövünk rá erre és nem lesz-e késő?

Én sajnos a felejtős emberek táborába tartozom. Életem sok eseménye a múlt ködébe vész és nem mindig emlékszem dolgokra amik velem estek meg. Ez van. Ezért évtizedek óta naplót vezetek, talán így sikerül megőriznem valamit az akkori pillanatokból.

Egy apró momentumra viszont nagyon élénken emlékszem.  Életem első külföldi útja Bulgáriába vezetett a barátnőmmel. 1979-et írtunk. Túl az érettségin nagy felszabadulást éreztünk és öröm volt Várna és Neszebár utcáit koptatni. Egy hét után barátnőm hazajött és én egyedül mentem át Szófiába, ami egy gyönyörű város. Rengeteg park és érdekes épület. Nagyon-nagyon tetszett. S rengeteg gyönyörű ortodox templom. Aki teheti nézze meg ezt a várost. Na de vissza a történethez:

Egyik nap bementem a Szent Nedelja katedrálisba, ahol épp mise ment és én lenyűgözve bámultam az ikonosztázt és figyeltem a szertartást. Mikor is egy ponton az emberek megfogták egymás kezét és imádkoztak. Egy néni hozzám is oda jött, mondott valamit, de persze nem tudtunk kommunikálni csak kézzel lábbal, de ő megfogta a kezem és kaptam tőle egy almát is, és tovább mormolt valamit. Én -bár nem értettem semmit az egészből - mégis úgy éreztem, hogy egy pillanatra része lettem egy közösségnek, hogy része vagyok az univerzumnak és semmi baj nem érhet. Jó érzés volt.

Az alábbi szép vers nekem Dinnyés József hangján elevenedik meg ITT , akitől még a hetvenes évek derekán hallottam először ezt a dalt. Most még aktuálisabb mint akkor volt.

Utassy József: Hurrá

Szaladj, ha akarod látni, fuss!
Kitört a fák forradalma!
Szaval a száműzött Március!
Jégkirályt lincsel a Tarna!

Március! Március! Március!
Lángok a barackfaágon!
Láng, lobogó lila láng! Fiúk,
dobjuk rá a nagykabátom!

Március, gyönyörű március!
Szeretlek százezer éve!
Ki merne utadba állni?! Fuss!
Március, szerelmem: érj be!

S nagyon ide kívánkozik két kedvenc Petőfi versem is. Még gyermekkoromban olvasta nekünk többször is édesapám és ennek a pillanatnak az emléke is élénken él bennem. Valahogy akkor megéreztem, hogy az életben nagy döntések várnak ránk és ezek a versek - amit inkább egynek érzek -  nagyon költőien fogja meg ezt a kényszert.

 A kutyák dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január

          
A farkasok dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
 A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
 Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Pest, 1847. január