Tunyogi Bendegúz
Az alkony sötét leple borult a tájra,
Fagyos leheletet hagyott maga mögött hátra,
A naplemente narancsos színeit sötétté
temette,
S csak egyetlen napfény maradt, ami a
fényességet hirdette.
Halvány csillagok, kékes – feketés égbolt,
Égi társai mellett már ott ragyogott a Hold.
Az árván maradt napfény ádáz harcba szállt,
Hogy fel ne eméssze a rendíthetetlen
valóság.
A fényes Holdkorong szomorúan hallgatta
jajveszékelő szavát,
Menedéket nyújtó ezüstsugarai nem
védelmezték fényes társát.
Az öreg Hold maradt némán, régen megbékélve
leste világát,
De napfény még a végnél sem dobta el a
változtatás akaratát.
Felidézte mindazt, ami örök. El nem
eresztette,
Fényét beárnyékolta ugyan a sötét, de meg
nem rendítette.
Égett benne az elpusztíthatatlan remény,
S a mai napig pislákol ez a kicsiny napfény.
A fény és a világosság értékét hordozza,
kitartóan őrizve.
Egyedül ugyan,
de reménykedve szűrődik az
ismeretlen alkonyi vidékbe.
2009. Október 19.