2014. október 25., szombat

Októberi bogyók


Tunyogi Bendegúz




Az alkony sötét leple borult a tájra,
Fagyos leheletet hagyott maga mögött hátra,
A naplemente narancsos színeit sötétté temette,
S csak egyetlen napfény maradt, ami a fényességet hirdette.
Halvány csillagok, kékes – feketés égbolt,
Égi társai mellett már ott ragyogott a Hold.

Az árván maradt napfény ádáz harcba szállt,
Hogy fel ne eméssze a rendíthetetlen valóság.
A fényes Holdkorong szomorúan hallgatta jajveszékelő szavát,
Menedéket nyújtó ezüstsugarai nem védelmezték fényes társát.
Az öreg Hold maradt némán, régen megbékélve leste világát,
De napfény még a végnél sem dobta el a változtatás akaratát.

Felidézte mindazt, ami örök. El nem eresztette,
Fényét beárnyékolta ugyan a sötét, de meg nem rendítette.
Égett benne az elpusztíthatatlan remény,
S a mai napig pislákol ez a kicsiny napfény.
A fény és a világosság értékét hordozza, kitartóan őrizve. 
Egyedül ugyan, 


de reménykedve szűrődik az ismeretlen alkonyi vidékbe.

2009. Október 19.